Sokan, sok fórumon felteszik újra és újra a kérdést: Hol akadnak el a fiataljaink? Miért vannak sorban jó eredményei fiatalon, aztán szépen lassan elfogynak?
Nos, ha lenne erre a kérdésre egyértelmű válasz, akkor nem lenne probléma, de mint a legtöbb ilyen jellegű költői kérdés, ez is egy nagyon összetett kérdéskőr.
Jelenleg Párizsban vagyok egy 16 éven alúli 1-es kategóriás versenyen, egy háromtagú magyar csapattal (Barta Balázs Ödön, Csonka Gábor és Madarász Gergő). Nem sokkal ezelőtt ért véget Ödi meccse, aki a legjobb 32 között egy spanyol fiú ellen lépett pályára.
A meccs nagyon nagyon tanúlságos volt, gyakran jutott eszembe a fenti kérdés, csakhogy a pályán éppen a “válaszok egy részét” láttam. Röviden a meccsről:
Tudni lehetett, hogy a spanyol ellenfél jó lábmunkával rendelkezik, stabilan és aggresszívan pörgetget, küzd a végsőkig, tehát nem volt más hátra, mint támadószellemben pályára lépni és nagyon fegyelmezetten, tudatosan a saját fegyvereket használva megpróbálni a meccset a javára fordítani!
Bár a beütésnél ideges volt még Ödi, a meccsre nagyon szépen megnyugodott és az első szettet talán leginkább hibátlannak lehetne mondani!!! Nagyon jól szervált, rendszerint a szervájával nyerte a saját adogatásait, az ellenfél szervagémjeinél pedig szó nélkül, bátran lépett be a pályába, támadta az ellenfelet és sikerrel járt. Az eredménye egy 62-es szett lett, 1 óra alatt!!!
Eddig minden rendben, gondoltam, csak nehogy most elkezdjen kiengedni!!!
Kár volt a gondolatért, máris jött, ami a mentálisan még kissé éretlen játékosokra és – gyakran mindentől függetlenül - a mi fiataljainkra általánosan jellemző: a színjáték!!! Hiába a 62-es vezetés, hiába a mentális fölény, a jobb játék, egyszercsak úgy gondolta, hogy neki valami belső késztetés nyomán minden egyes pontot meg kell magyaráznia a “közönségnek” (ami két edzőből, két játékostársból és egy festőből állt)! “megint elpattant”, “hihetetlen ez a pálya”, “nem igaz, hogy már megint nem jönnek a szervák” és még a végtelenségig lehetne sorolni, csakhogy a gond abból adódik, hogy se nem pattant el több, mint addig; talán az volt az első szervagém, amiben nem ütött ászt (mekkora gond?!…) a pálya pedig már vagy 4 gém óta porszáraz volt!
Minden esetre egy keményebb rászólás után csak-csak kezdte összeszedni magát és sikerült is visszaszereznie az elvesztett adogatójátékot, 02-ről 33. Itt megint “júj, de laza vagyok” stílusban teljes fegyelmezetlenség, kapkodás, dekoncentráltság, hopp megint break oda 34. A forgatókönyv nem változik, rászólok, visszajön 54 ide!!! Fontos megjegyezni, hogy ekkor a színvonal nagyon magas volt, hiba sehol, minimum 2 extra kellett a játékosoknak a pontnyeréshez! Ellenfél szervál, 30/30 megint óriási pont, amit az ellenfél nyer meg, innen még vissza 40/40, Ödi üt két extrát, de nem hiszi el, hogy az a labda még vissazjön és az ellenfélé a pont kis szerencsével: Totál kiakadás!
Ekkor Ödi tudott még újítani, hozza a szervájávát, megint 65, három extra-ponttal (szerva-röpte másodikra, 19-es labdamenet végén ejtés és ász). Ellenfél adogat, első pont Ödi winner, majd két (!!!) return-hiba!! Micsoda luxus! Az ellenfél is remeg, 30/30, amikor Ödi hirtelen passzívvá válik! Ez volt a hiba! jön a tie-break, amiben jött az ilyenkor legnagyobb butaság: egy kettős, egy ellenfél ász és két fogadás-unforced error, azaz 4 ingyenpont oda! Ez egy 7-ig tartó játékban kicsit sok!!!
Döntő szett: 03 úgy, hogy nincs igazán mit értékelni. Folytonos duma, mindenki összeesküdött ellene, AZ ELLENFÉL VISZONT AZ EGÉSZ MECCSEN MEG SE SZÓLALT (egy Vamos-on kívül, amit a megnyert tie-break után engedett ki), így teljesen reális volt az eredmény. Itt Ödi viszont képes volt megint újítani! Följebb lépett, aggresszívabb lett, viszont nem csapkodott, csak pozícióból vállalta el. Eredmény: 33. Innen egy nagyon szoros gém, amiben 40/15-je is volt Ödinek, elment és vele együtt a meccs is! 62 67(1) 36!
Összességében az a helyzet, hogy egy nagyon magas színvonalú teniszmeccset láthattunk. Ödi tényleg nagyon jól játszott, a teniszére egy szavam se lehet. Akkor miért kapott ki? Min ment el? Nos erre a válasz talán kicsit megfoghatatlan, de általában az a játékos nyer, aki megérdemli, vagyis aki a helyzeteit kihasználja és többet tesz a győzelemért! A legvégéig is Ödi volt a jobb formában teniszező játékos, aki amikor figyelt a nyerőket ütötte. Bármikor a maga javára tudta volna fordítani a mérkőzést, HA elhiszi magáról és a meccsel foglalkozik minden más helyett! Az ellenfél viszont szó nélkül tette a dolgát az első ponttól az utolsóig, ezért nyert!
Akkor hol is akadnak el a fiataljaink? A válasz egyszerű: saját magukat verik át és ezáltal ki hosszútávon a versenyből! Nem a tenisztudásukkal van baj, nem is a tehetséggel, sőt mégcsak nem is pénzkérdés ez a része, egyszerűen nem őszinték magukkal szemben sem és gyakran mi edzők sem vagyunk elég őszinték velük sem!
Szerintem, messze túl sokat foglalkozunk “mindennel”. Túl sok a kapkodás, a rögtönzés. A gyerekekből szépen lassan eltűnik a tisztelet a sport iránt, az ellenfél iránt és ezáltal saját maguk iránt is. Elfogy a becsvágy, az akarat, a hit, nem marad más, mint kifogások, magyarázatok és “ha”-k és “volná”-k halmaza!!!
Ödi ma nagyon jól játszott, ahogyan Gergő is jól játszott tegnap és Gábor is tegnap előtt. Nem azért kaptak ki, mert gyengébb teniszezők, mint ellenfeleik, hanem azért, mert az ellenfelük játszani jött, küzdeni, győzni. Kikaptak a fiúk, de sebaj, elmondhatják, hogy jók voltak, és nyerhettek VOLNA, HA ez meg az!
Nem elakadnak a fiataljaink, hanem egyszerűen nem lépnek tovább. Egy nagyon jó szakember szokta azt a példát hozni, hogy “hiába akarok lemenni a boltba, ha nem indulok el, biztosan nem fogok odaérni”! Nos ez a lényeg: előbb be kell vallanunk saját magunknak, hogy mi a gond, majd el kell fogadni a segítséget és dolgozni kell azon, hogy odaérjünk, ahova tartunk! Nem biztos, hogy oda is fogunk érni, de meg kell próbálni, el kell indulni! Teniszezni tudnak!
A Magyar Tenisz Szövetség honlapján néhány hete már olvasni a meghívót, hogy március 28-án rendes közgyűlést tartanak az Aréna Szállóban. Ezzel párhuzamosan itt-ott, különböző fórumokon megint felkapott témává vált szövetségünk tevékenységének “értékelése”.
Nos ez az, amiben nagyon jók vagyunk. Mindannyian. Értékelünk, szidunk, kritizálunk. Olykor még egy-egy építőjellegű javaslatot is elkapni a nagy viták közepette, de sajna ez igen ritka.
Szerintem, nincsen azzal baj, ha valaki nemtetszését fejezi ki, ahogyan azzal sem, ha valakit nem érdekelnek a dolgok. Azzal viszont már igenis baj van, amikor a kettő találkozik, és olyan valaki kritizál, aki közben állítja, hogy nem érdeklik a folyamatok. A KÖZgyűlés, már nevében is jelzi, hogy nem egy szűk rétegre vonatkozik, hanem a közre. Ebben az esetben elsősorban a magyar tenisztársadalomra. Az, hogy az Aréna Szállóban tartják lehet egy pozitív üzenet, miszerint annyi érdeklődőt várnak, hogy nagyobb helyiséget kerestek, de ez csupán feltételezés. Az viszont tény, hogy még a legutóbbi, tisztújító közgyűlésen sem volt határozatképes elsőre a gyűlés.
Vajon nem érdekli a tagságot a választás? Nem fontos a legtöbb klub számára, hogy kik vezetik a szövetséget? Nem lenne érdekük, hogy jelenlétükkel jelezzék, hogy ők is vannak, rájuk is figyelni kellene? Vajon tényleg közömbösek lettek az idő múlásával az irányítókkal szemben?
Merem hinni, hogy ez nem így van. Őszintén bízom benne, hogy ennél sokkal egyszerűbb, gyakorlatiasabb magyarázata van a kialakult helyzetnek.
Én Baján kezdtem teniszezni. Akkoriban még volt hagyománya a tenisznek Baján, volt férfi és női csapat, több első- és másodosztályú teniszője volt a klubnak, 10 pályájával a Petőfi-szigeten az ország egyik legszebb létesítménye volt. Emlékszem, hogy még akkoriban sem nagyon lehetett mit hallani a szövetségről, az irányítókról, hacsaknem valakit szidni kellett. Arra mégsem emlékszem, hogy valaki elment volna a KÖZgyűlésre és elmondta volna gondjait.
Azóta Baján haldoklik a teniszélet. Átment teljesen amatőrklubba, amivel semmi baj nincsen, csupán kár, hogy a versenytenisz eltűnt. Főleg annak tudatában kár, hogy az elmúlt évek egyik-másik kiemelkedő ifjú játékosa éppen Bajáról került ki, mint Madarász Gergely vagy Szlavikovics Szabina, de Pump Luca is komoly eredményeket ért el fiatalon. Az ő alapjaikat Baján tették le, sőt még ugyan az az edzőjük is volt, igaz engem is edzett még anno az illető, Markó István, mégsem látni őt versenyeken, nem jár közgyűlésekre.
Szerintem a baj valahol itt kezdődik. Amikor olyan klubok, mint a bajai, ahol éveken át komoly hagyománya volt a tenisznek, ahol az embereket érdekelte, hogy mi történik a hazai tenisztársadalomban, egyszerűen visszahúzódnak a saját berkeikbe, szépen lassan leépítik a versenyteniszt és nem is akarnak foglalkozni már a KÖZ ügyeivel.
A Davis Kupa kapcsán már megjegyeztem, hogy szomorú az a tény, miszerint 200-300 néző ült a lelátókon. Az egyik hozzászóló nagyon jól elkapta azt is, hogy ezzel mi a baj, hogy ennek többsége teniszező volt, nem érdeklődő. Nos a KÖZgyűléssel is ez a helyzet. Nem csupán az a baj, hogy 50-60 tag képviselteti magát általában, hanem, hogy ugyanaz a “keménymag” jár, végülis az ő akaratuk érvényesül, az ő elképzeléseik szerint haladnak a dolgok. Nincs érdeklődő, nincs új tag, nincs újságíró, nincs sajtótájékoztató, semmi olyan nem tapasztalható a magyar tenisz KÖZgyűlésén, amitől a KÖZ érdekesnek, érdemesnek tartaná elmenni.
Így persze az irányítók helyzete is egyszerűbbé válik. Szűkebb kőrnek kell megfelelni. És határozottan jelzem, hogy itt nem arra célzok, hogy könnyebb “mutyizni”, csupán arra a tényre, hogy a pozíciókat az adott szűk réteg adta, így elsősorban feléjük tartozik elszámolással. No de nem jogilag, erkölcsileg, stb. hiszen a Magyar Tenisz Szövetség elnöksége az egész magyar tenisztársadalom felé tartozik felelősséggel, mégis a gyakorlat nem ezt mutatja.
Patay Lacit a közgyűlés kétszer megválasztotta eddig. Egyszer a rendkívüli tisztújítón, majd novemberben megerősítették az elnöki pozícióban. A legutóbbi választás során elnökséget is választott a tagság, így most kiderül, hogy mire is megy az elnök Úr a következő időkben. A Roland&Berger tanulmányt gondolom rajtam kívül más is olvasta, melyre a következő évek során stratégiát kíván építeni Patay Úr. Azt azonban látni kell, hogy addíg, míg a tanulmányra épített stratégia gyümölcsöket hoz, egy sor egyéb döntést kell meghozni, melyek a jelen problémáit orvosolják. Az, hogy sokat most azzal vádolják, hogy eddig sem történt semmi és most sem változott semmi, szerintem még egy kicsit elhamarkodott. Éppen egy KÖZgyűlés lenne egy alkalmas fórum arra, hogy a kellő kérdéseket feltegyék a tagok, hogy a kellő kritikákat megfogalmazzák a kritikusok és lehetőség szerint megfelelő számban elhangozzanak javaslatok is.
Szerintem nagyon fontos lenne, hogy minél több, minél szélesebb körű fórumon lehessen vitázni, értekezni arról, hogy merre is kellene menni, milyen irányt kellene venni, hol vannak lehetőségeink, hol vannak a gyengeségeink, valamint, hogy ezekhez milyen – külső és belső – erőforrásokat tudunk, kell és szabad rendelni. Meg kell találni azt az irányt, mely nem biztos, hogy mindenki számára megfelelő, de egy határozott irány, mely nem zár ki semmilyen együttműködést, ezáltal mindenkié lehet.
Szerintem nem szabad csendben lennünk csak azért, mert eddig nem kérdeztek meg, és nem szabad csak azért kiabálni, mert eddig nem hallották meg. Minél többen mondják el véleményüket, minél többen érvelnek pro és contra, annál korábban lesznek a KÖZgyűlések megint a KÖZ érdekei, melyeken a tenisztársadalom javarészét képviseltetve lehet dönteni a fontos kérdésekben!
Magyarország – Bulgária 2/3.
Ezt hallottuk, olvastuk, láttuk. A magyar Davis kupa csapat, a Válogatott kikapott.
“Van ilyen. Nem baj. Lesz még jobb.” Általában ezeket a “vígaszokat” halljuk, olvassuk az ehhez hasonló eredmények után.
Ilyenkor nem illik okot keresni a vereségre, nem illendő arról beszélni, hogy miért is van az, hogy pályaválasztóként miként fordulhat elő olyan, hogy az ellenfélnek kedvezünk a borítást tekintve, miként fordulhat elő olyan, hogy “csak” 200-300 néző szurkol, buzdít és arról sem illik beszélni ilyenkor, hogy egy nemzeti találkozót – ahol ráadásul szenzációs meccseket láthattunk – nem ad egyetlen magyar TV-adó sem élőben, sem felvételről.
Mivel fent nevezett témákról ilyenkor nem illik beszélni, én sem teszem…
Akik elutaztak Győrbe, joggal mondhatják el, hogy maradandó élményben volt részük. Azok a nézők, akik eddig nem láttak komoly teniszmeccset vagy nem közvetlenül kapcsolódnak a teniszhez, most abban a tudatban élnek tovább, hogy ez egy gyönyörű, izgalmas, színvonalas sport, melyben mi magyarok igenis helytállunk! Igazuk is van! A hétvégi mérkőzések nagyon magas színvonalon zajlottak, elég arra gondolni, hogy milyen elképesztő sebességen ütötték-vágták a labdákat Kellner Ádiék pénteken, vagy milyen taktikai-technikai élményt nyújtott Balázs Ati vasárnap vagy akár arra, hogy Kornél és Robi, hogyan fordítottak meg egy majdnem elvesztett, sorsdöntő párosmeccset!
Végül elbuktak a magyar fiúk, de így el lehet bukni. Így nem szégyen a vereség sem, hiszen ők mindent megtettek, szívüket és lelküket otthagyták a pályán, úgy küzdöttek. A gond csak az, hogy míg a hősi hallottakra évekig emlékezünk és áldozatuk árán felépítünk egy új nemzedéket, addig a magyar teniszben ezt mindig, újra és újra elfelejtjük megtenni. Pedig hősi csatából volt bőven! Elég, ha csak arra az egyre emlékezünk, melyen világraszóló eredményt produkáltunk az Ausztrálok ellen!!! Persze, már hallom is a választ erre, miszerint mindig ezt a példát hozzák fel és igaz is, de hát, ha egyszer ebből lehetett volna erőt meríteni?! Ha egyszer voltak és vannak olyan eredmények, példák, melyek nyomán el lehetne indulni előre?! Miért kellene hallgatni és várni a csodát?! Miért nem lehet fölállni és vállalni egy rögös utat?
Eddig a rögös út megvolt, de sajnos előre nem nagyon jutottunk. Nincs Magyarországon komoly férfi tenisz. Tényleg? Akkor, hogyan tudott a világ egyik legnagyobb tehetsége ellen (aki ugyebár pár hete Berdych-et megverte és Nadaltól szettet nyert) Kellner Ádám szettet fogni, Balázs Ati pedig kettőt?! Véletlen? A sportban nincsenek véletlenek. Itt munka van hosszú éveken keresztül. Áldozatot hoznak a játékosok, akik az életüket áldozzák, a szülők, edzők, klubok, barátok, támogatók, az MTSZ, és még nagyon sokan mások azért, hogy egyszer, valamikor talán sikerüljön. És a siker nem egyik napról a másikra jön. Dehogy. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra menni kell versenyről versenyre, kis falvakba a világ végén akár, ha ott kapunk lehetőséget azért, hogy egyre följebb jussak a ranglistán, hogy egyre jobb versenyeken mérettessek meg, hogy egyszer talán ott állhassak egy nagy arénában és a legjobbak ellen játszhassak! Vagy talán én legyek egyike a legjobbaknak. Közben azon filózni, hogy megéri e, vagy, hogy mennyi esély van a sikerre, nem szabad. Ezt előtte kell eldönteni, hogy csináljuk-e vagy sem, utána pedig csinálni kell.
Lehetetlen? Dehogy. Láttuk. Péntek, szombat, vasárnap. Ott voltunk, láttuk, hogy lehetséges. Miért nem sikerül? Erre sok válasz van, de nincs “egy” válasz!!! Igenis kell foglalkozni az okokkal. Elemezni kell, le kell vonni a következtetéseket és lépni kell. Előre. Nem hátra. Abban jók vagyunk. Előre kellene lépni. Az igyekezet megvan, sokan dolgoznak azon, hogy előre lépjünk, de ahogyan a pályán is, az igyekezet nem mindig elég. A játékosnak azt mondja az edzője amikor kicsike, fiatal, hogy “igyekezni kell, dolgozni, annak előbb-utóbb meglesz az eredménye”. Igaza van. Amikor idősebb, akkor viszont már nem elég csak “igyekezni”, hanem teljesíteni is kell. Kegyetlen dolog, de így működik. Gürcölünk, dolgozunk, vért izzadunk éveken át, viszont semmit sem érünk el vele, ha nem teljesítünk a végén. Igazságtalan? Igen. Érdekel bárkit is? Nem. Ennyi!
A magyar férfi tenisz nincs elveszve, nem reménytelen eset, melyet inkább a szőnyeg alá kéne söpörni, amin spórolni kell. Hitet kell tennünk mellette, ki kell állni mellette, ahogyan a női vonal mellett kiálltunk és akkor előbb-utóbb teljesítés is lesz, nem csak munka!
Hajrá magyarok, hajrá magyar tenisz!
